Hosszú éveken keresztül írtam naplót. Igazából mindig is szerettem írni (na jó, grafomán vagyok), és naplót most is nagyon szívesen írnék, egyszerűen csak nincs rá időmtúl sok dolog fontosabb ennél az életemben. Pedig naplót írni szórakoztató, olvasni pedig tanulságos. Lehet, hogy ez csak az olyan teljesítmény-orientált emberekre igaz, mint én, de amikor utólag visszaolvasom, mindig elégedetlen vagyok a korábbi önmagammal. Idegesítő a stílus, rossz a nyelvezet, erőltetettek a fordulatok, és a többi…
Most sajnos ez az oldal is erre a sorsra jutott bennem. Nem jó érzés viszontlátni az évekkel korábbi énemet, de attól még muszáj néha tükörbe nézni, mert ebből tanulni lehet, és kell is. Úgy érzem, itt az ideje megint elkezdeni írni. Most talán picit jobb lesz. Egészen addig, amíg pár év múlva ezeket a sorokat olvasom majd vissza 🙂
Ezt a blogot több mint 4 éve kezdtem el írni, és pár hónappal később abba is hagytam. Az ok elég egyszerű: munkahelyet váltottam. És míg a közszféra egy kiváló pihenőhely ambícióval meg nem áldott embereknek, addig a karrieristáknak és álmodozóknak csak ketrec. Az új munkahelyem nagyjából ennek az ellentéte volt, és emiatt évekig nem találtam meg az egyensúlyt munka és magánélet között. Túlvagyok jópár hullámvölgyön, sérülésen, és egészségügyi problémán. Nem tudom azt mondani, hogy bánom őket, hiszen ezek az élmények tettek azzá, ami most vagyok. Nincs olyan dolog, amit bánok, hogy megismertem, megtanultam. Sokat közülök szeretnék is megosztani veletek itt. De ne szaladjunk ennyire előre.
A mostani poszt apropója – az újrakezdés mellett – egy mérföldkő elérése volt. Tavaly nyáron jutottam el oda, hogy nem állapot, ahogy kinézek, úgyhogy mint a hülye, nekikezdtem edzeni. Ennek meg is lett a gyümölcse egy fél éves lábadozás formájában. Igen, kedves olvasó, ezt én írom le, a “kis lépések” blog szerzője. Legalább lehetek én az élő példa, hogy miért olyan fontos a fokozatosság… Szóval hozzáfogtam HIIT edzéseket csinálni, amit az ízületeim, az izmaim, és a szívem sem kifogásolt, ellenben a sípcsontomnál lévő csonthártya megköszönte a részvételt, és kiszállt. 10 év rendszeres futás után futásra alkalmatlanná váltam. El tudjátok ezt képzelni? Kb. fél évig búcsút inthettem bármilyen lábedzésnek. Még leguggolni is fájt. Trauma volt ez nekem, es folyamatosan mondogatni kellett magamnak: az nem lehet, hogy 12 év munkáját egyetlen hónap alatt leromboljam!
Ekkor fordultam a súlyzókhoz, amit előtte tudatosan, szándékosan bojkottáltam 27 éven át (a miértről majd talán egy későbbi posztban). Ezután jött nekem egy költözés, és pár céges balhé is, amik eléggé odacsaptak az energiaszintemnek és motiváltságomnak. Decemberben pedig családi konfliktusok koronázták meg az évet. Szóval végül januárban sikerült eljutni oda, hogy oké, eddig ez volt, de akkor most lesöpörjük a mocskot az asztalról, és elkezdünk figyelni magunkra. Minden más másodlagos. Hogy mi lett az eredménye? Hát többek között a fentebb már említett mérföldkő:
Több mint 3 hónap odafigyelés után tegnap végre ezt mutatta a mérlegem: 79.8 kg 🙂 Utoljára nagyjából gimiben kezdődött 7-essel a szám, tavaly volt már 89 is. Belegondolni is rossz. Nevezhetjük ezt lélektani határnak, a 180 centimmel ennél nem nagyon akarok már lejjebb menni, főleg hogy közben izmot azért szeretnék magamra pakolni még. Most jön a nehezebb feladat: szinten tartani. Meglátjuk, mire jutok vele, majd a későbbi posztokból talán kiderül. Blog reboothoz viszont nem nagyon tudnék ennél jobb alkalmat, pláne ilyen felemelő napon, mint április 1 🙂 Az idáig vezető útról, a folytatásról és bármi kapcsolódó témáról szeretnék mesélni nektek a jövőben, remélhetőleg ezúttal nagyobb kitartással, mint első nekifutásra sikerült. A következő posztig,
Erőt, egészséget!
Viktor