Tegnap technikailag befejeztem a Kéktúrát, tehát végigmentem az egész útvonalon Írott-kőtől Hollóházáig. Hogy miért csak “technikailag”? Hát azért, mert természetesen pont 2 hónapja döntött úgy az MTSZ, hogy kijelöl 7 új pecsételőhelyet. Ekkor néztem kicsit még jobban utána, és mint kiderült, amúgy van egy 8. új hely is, méghozzá Encsen. Úgy jött ki a lépés, hogy a 8 új helyből még 3 hátravolt, úgyhogy ezek már megvannak, viszont a maradék 5-re majd még el kell látogatnom, addig nem tekinthető teljesnek az itteni Kéktúrás útvonalgyűjtemény.
Na de nem is ez a lényeg, hanem az a hihetetlen nyomor, amiben ez az utolsó túranapom telt. Kezdjük az elején. Fölösleges szépíteni, a keleti régió nem igazán olyan hangulatú, mint pl. Bükfürdő, Veszprém, vagy Keszthely volt. Legalábbis olyan értelemben, hogy nem szívesen száll meg ott az ember, ha nem muszáj. A nyugati részeken úgy csináltam, hogy felkeltem, odavezettem, mentem annyit, amennyi belefért a napba sötétedésig, ez jellemzően olyan 15-25 km volt. Utána becsekkoltam egy szállásra, elmentem valami szép étterembe, ettem valami finomat, másnap felkeltem 7-kor (ez nekem embertelenül korainak számít), és verettem egész nap, sötétedésig.
A keleti részen nem annyira éreztem azt, hogy meg szeretnék szállni mondjuk Encsen. Meg átgondoltam, hogy mivel én alapjáraton 4 körül szoktam feküdni, és dél körül kelni, így akkor se tudok 3-4 óránál többet aludni, ha odamegyek a szállásra estére, mert csak forgolódom. Úgyhogy a végefelé már csak simán felkeltem 5-kor, a hajnali gyér forgalomban odaverettem, és ugyanúgy el tudom kezdeni a túrát 8 körül. Most is így történt. Az OKT-26-ból hiányzott az utolsó 2 pecsét, akkor az az OKT-27-tel együtt kb. 55 km. Karcos, de bele kéne férnie, meg semmi kedvem nem volt 10-20 km-ért megint 500 km-t levezetni.
Az első nyomor, ami beütött, az a cipőm. Az előző, pontosan ugyanilyen Salomonom pont jó volt 43 1/3 méretben, ez az új pár viszont picit szorít. Ez egy terepfutó cipő, kifejezetten nedves/hideg terepre, tehát az aszfalton kifejezetten nem jó menni rajta. Na, ha a szorítás a cipőn nem lett volna elég, itt most kaptam bőven az aszfaltból is, ugyanis egy bő 12 km-es rész VÉGIG aszfalt volt. Én nem értem, ezt hogy gondolta a költő, de valami borzasztó. Ennek a 12 km/nek kb. a 2/3-a ráadásul simán az országút mentén. Ezen mi a túra, csókolom?
Bónuszként már az aszfaltos rész előtt is kicsit pisilnem kellett, de mondom á, majd a pecsét után. Erre végig országút meg kerékpárút… a végén már leszartam, 10 km óta nem találkoztam emberrel, kiengedem a kerékpárút szélén… na, természetesen pont akkor jött 3 ember. Hát mondom ez nem lehet igaz…
Aztán az is elég szarul jött ki, hogy pont az OKT szakasz legvégére jutott egy bazinagy emelkedő, a Kis-Milic. Az 5 km távra egy laza 600 méter függőlegesen… ha ez nem lenne elég, pont a kapaszkodón esett le a vércukrom is, és nem igazán volt hely leülni se egy pillanatra harapni valamit. Hát a végefelé én már azt hittem, legurulok, egyszerűen borzasztó volt minden pillanata 😀
Ez a nagy kapaszkodó kellően le is lassított, úgyhogy kétséges volt, hogy elérem-e az utolsó buszt, ami visszavisz a kocsihoz. Úgyhogy elkezdtem kocogni, hiába éreztem már a vízhólyagokat a sarkamon, meg a sajgó, leszakadni akaró körmeimet a szorító cipőben, ami lejtőn menve csak még rosszabb… muszáj volt. Aztán már vagy 5 perce tempózok, erre rezeg az AllTrails, hogy wrong turn? Jaj ne… erre kiderül, hogy már vagy 800 méter óta a kék ösvény mellett megyek, a lejtőn… úgyhogy akkor most már ész nélkül futottam vissza az emelkedőn, á igen, pont erre vágytam sajgó lábakkal, 50 km után. Ahol le kellett volna kanyarodni, hibátlanul el volt dugva, és egyébként valszeg azért nem láttam, mert pont akkor ment el ott egy kocsi, mikor máskor, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy ne üssön el, nem azzal, hogy merre van az ösvény. Hát innentől nem volt mese, el volt döntve, hogy végig kocogás / futás a lejtőn, különben Hollóházán fogok csövezni egész éjjel, rendes ruha nélkül, leizzadva (nyár van, plusz hely se lett volna pulcsinak, kabátnak).
Utána Hollóházára beérve 2 szabadon engedett kutya fogad, aztán amíg azzal voltam elfoglalva, hogy nehogy felidegesítsem őket bármivel, természetesen még egy wrong turn… jó, akkor futás a másik irányba. Elérem az utolsó pecsételőhelyet is, gyors fotó, szelfi az emlékművel is, a busz már indítja a motort, akkor felszállás. 2 átszállás kellett visszajutni a kocsihoz, egyiknél 4(!) perc volt az átszállásra, a másiknál 8. Huhh, reméljük nem lesz semmi gixer. Ez nem MÁV, hanem Volán, úgyhogy van remény. Meg is kérdeztem, hogy időben szokott odaérni? Hát szerinte meglesz, szuper.
Megy a busz, erre hirtelen satufék, dübbenés, megállunk. A sofőr kiszáll, hátul a családtól hallom a beszélgetést, hogy őzet ütöttünk. Mondom jaj neee… de észnél volt a csávó, lehúzta az útról, és már süvítettünk is tovább, max 1 perc ment el ezzel. Lehet, hogy amiatt is, hogy megkérdeztem felszálláskor, hogy odaérünk-e… Csúcs, van remény, hogy elérem a csatlakozást. Leszállok, megvan a 4 perc az indulásig, nyertem. Erre idő van, a busz meg sehol. Eltelik 5 perc, a busz sehol. A teljes járat 2. megállójáról van szó, kb. 2 utcával arrébb, szóval forgalom miatt nem lehet ennyit késni. Elment volna korábban? Felhívom az ügyfélszolgálatot, hát ez a busz nem közlekedik, türelmet kér, utánanéz. Pár perc múlva visszatér, hogy na, elvileg úton van a busz, köszönöm, minden jót, visszhall. Megjön busz, rajta a nem túl kedves sofőrrel. 9 perc késésben vagyunk, 8 percem lett volna a csatlakozásra. Ez most komoly?
Aztán kb. sehol senki nem szállt fel, úgyhogy a végére még maradt is 4 percem átszállni. Leszállok, körbetotyogom a buszállomást (borzasztóan fájt már a lábam), sehol egy busz, amin lenne sofőr. Akkor visszamegyek az előző buszhoz, hogy nem tudja, melyik megy Makkoshotykára? (igen, tényleg ez a neve:D) Dehogynem, hát ő az, és már cseréli is a táblát. Mondom lol, király, akkor fölöslegesen izgultam az átszálláson is. De persze még leszállnak cigikézni a haverjával, aki az egyetlen utas volt rajtam kívül. De itt már nem érdekelt, a lényeg, hogy vissza fogok jutni a kocsihoz.
Nagy nehezen végre elindulunk, és eldöcögünk Makkoshotykáig. Nekem a végállomás kellett, direkt ott álltam meg reggel a kocsival. Erre hősünk megáll az utolsó előtti megállóban, és leállítja a motort. Nézek, mondom oké, biztos azért, mert túl hamar értünk ide. Eltelik 1-2 perc, erre rámszól, hogy végállomás! Nézek rájuk, hát az eddigi stílus alapján inkább nem fogok hozzá vitatkozni, hogy szerintem meg nem, úgyhogy jobb híján leszálltam, és eltotyogtam azt a 700 métert az emelkedőn. Á igen, pont erre volt még szükségem. Hogy miért halt volna bele, hogy elmegy odáig, nem tudom. Tippre közelebb volt a házáig onnan, és így legalább 3 percet spórolt. Köszi?
És itt már azt hinném, sínen vagyunk, már csak 250 km vezetés van hátra, szupi, nem? Hát nem. Mielőtt feljutnék a gyorsforgalmira, van kb. 30 km országút. Mentem a 90-es tempómmal, a korábbi baleset után direkt figyeltem is az utat. Egy róka átmegy előttem, jaj de jó… menjünk tovább. Kb. 5 km volt még a gyorsforgalmiig, erre hopp egy villanás, satufék, rémült tekintet, őzike, bumm… és igen, bazmeg, csak sikerült megkoronázni a napot, köszönöm! Kb. 30-ra sikerült lefékezni a kocsit, az őz továbbment, remélhetőleg megmarad… a kocsin első ránézésre a lámpabúra meg a vese is eltört. Jól van, akkor most ez van, menjünk haza valahogy.
Még éjjel megírtam a levelet a szerviznek, ahova vinni szoktam a kocsit. Másnap szerencsémre pont akkor hívott, amikor már ébren voltam. Kérdezi vadásztársaság? Hát mondom nincs tetem, úgyhogy nincs miről beszélni. Rendőr? Az éjszaka és semmi közepén? Nem volt. Biztosító? Hááát nem biztos, hogy szívesen megnövelném a következő évi díjamat, úgyhogy attól függ. Akkor mond pár számot, jó? Aztán csak úgy röpködtek a milliók, úgyhogy viszonylag gyorsan meggyőzött, hogy be lesz vonva a biztosító is. Holnap megyek be papírozni. Csak ez a sok adminisztráció miatt azt is jelenti, hogy most hetekig nem lesz autóm.
Úgyhogy itt tartunk most. 5 évig gyűrtem ezt a túrát, de a sok szar, ami az utolsó nap összejött… siralom. Nem tudom, mit mondhatnék, ezt most leginkább terápiás jelleggel írtam ki magamból, kicsit meg vagyok most zuhanva, ennyire szar túranapom még sosem volt. De majd biztos lesz jobb is. A tanulság, hogy a cipő inkább bő legyen, mint szorítson, és mindig legyen Casco-tok! Ennél értelmesebbet most nem tudok mondani, bocsi 😀
Viktor