Naszály egy település neve is, de itt most természetesen a hegyről van szó. Ehhez a túrához innen jött az ötlet, de mint kiderült, én viszonylag hamar félresiklottam. Ez a túra ugyanis 6 km távot és 200 méter szintkülönbséget ígért, amiből nekem sikerült kb. 17 km távot és 700 méter emelkedést kihoznom, de ne szaladjunk ennyire előre.
Galéria: Naszály
Az autót a Katalinpusztai Kirándulóközpont parkolójában célszerű letenni, aminek ha minden igaz, 700 Ft a díja, de most a járványhelyzet miatt ingyenes. A bejárattól nem messze lenne egy minivasút, de ez most nem üzemel. Utána egy rövid aszfaltos szakasz után elérkezel a központhoz, aminek jobboldalán található egy fahíd, ahol egy nagyon cuki “Üdv az erdésznek!” tábla után végre elkezdődik a túra érdemi része. Itt indul egy tanösvény is, és a Naszály-csúcshoz tartó útvonal is, ami a Kéktúra része. Nekem magától értetődő volt, hogy a csúcsot fogom megcélozni, az előzetesen átfutott túraútvonal alapján nekem eleve úgy tűnt, hogy a “rendes” tanösvény is oda vezetne valahogy… Persze már tudom, hogy ez tökre nem így van, de sebaj. A lényeg, hogy kövessük a kék csíkos jelzést, a legtöbb túrahelyszínnel ellentétben itt tényleg rendesen fel van festve (majdnem) mindig. Viszonylag hamar elérkezel egy függőhídhoz, ahol mit sem sejtve átkelsz…
…majd a túloldalon meglátod a feliratot (mert ott még nem tépték le gondos kezek), miszerint az “felújítás alatt áll”, úgyhogy legyünk szívesek nem használni. Upsz…
Ezen a részen még lesznek kirakott táblák érdekes információkkal, de a tanösvény útja hamarosan másfele vezet. Innentől jó ideig eseménytelen lesz az út, kénytelen leszel beérni a csodálatos erdő látványával. Ez megy nagyjából a negyedik km-ig, amikor is elkezd baromira meredek lenni az út. Ezt jobb, ha megszokod, innentől a csúcsig ez lesz. Nem kell megijedni, csak párszáz méter függőlegesen 🙂
Amikor végre felérsz a csúcsra, örömmel konstatálhatod, hogy a csúcs semmit nem takar egy hetvenes években épült betonépületen kívül. Benne a szokásos repedések és rozoga fém lépcsők. Én a szörnyű tériszonyommal kétszer is nekiindultam, másodjára sikerült is az első emeleti lépcsőig feljutni, de amikor megláttam, hogy ezt az egészet ez a rozsdás fémhalmaz “tartja”, inkább katapultáltam.
Ekkor meg lehet indulni visszafele, főleg ha olyan ügyes vagy, mint én, és már lefele megy a nap, mert nem voltál képes időben elindulni. Azonban ha a lefelé úton (kb. 500 méterre a csúcstól) nézelődsz kicsit a táblák között, kiszúrhatod a “Látó-hegyi kilátót”. Mivel ez már szó szerint csak párszáz méter, nyilván megnézed, ha már idáig felmásztál. És itt jön az igazi jutalom, ami kárpótol az ótvar betonépületért, a kiköpött tüdődért, mindenért. Szavak helyett inkább mutatom (a teljes méretű fotóért el ne felejts felgörgetni a galériába!):
Van kérdés? Nincs kérdés. Nyilván kép soha nem fogja rendesen átadni az élményt, úgyhogy kénytelenek lesztek magatok is megnézni, de addig is higgyétek csak el: lélegzetelállító.
Ha megvolt az áll felkaparása a földről, kifújtad a felfele út fáradalmait, ettél-ittál, indulj meg ugyanazon az úton visszafelé. Én legalábbis nem találtam alternatív utat, ami nem sok km-es kitérő lenne. És ha elfogadsz egy tanácsot: ne legyél olyan hülye, mint én, időben indulj el, mert sötétben kikecmeregni az erdőből nem vicces. De tényleg nem. Elég egyetlen kiálló kődarab, oda a bokád, és ha térerő pont nincs, akkor nagyon gyorsan tud nagyon kellemetlenné válni a túra.
Vigyázzatok magatokra, és kiránduljatok sokat, azt még ebben a hülye időszakban is szabad.
Erőt, egészséget!
Viktor